Japánban a városok hajnalban még alig ébredeznek, amikor a kurd munkások már a bontási területeken tartózkodnak. Ők azok, akik évtizedek óta életben tartják a szigetország ingatlan beruházásait: házakat bontanak, építkezéseket segítenek, miközben saját jövőjüket egy tollvonással semmisíthetik meg.
Ezek a munkások minden nap úgy mennek dolgozni, hogy nem tudják, estére vajon szabad emberként térnek-e haza. Az ő történetük a modern Japán egyik legnagyobb morális ellentmondása: a társadalom, amely a fegyelemre és tiszteletre épül, mégis megtagadja azokat, akik leginkább hozzájárulnak annak fennmaradásához.
„A legmocskosabb munkát is elvégezzük – mégsem kívánnak itt látni bennünket”
A történet középpontjában egy kevéssé ismert, ám rendkívül fontos társadalmi csoport áll: a demolíciós munkások köre, azon belül is azok a kurd menekültek, akik hosszú évek óta kulcsszerepet játszanak Japán infrastruktúrájának fenntartásában és a fejlesztésében zajló háttérmunkákban.
Származásukat tekintve túlnyomó többségük Dél-Törökországból vagy Irakból érkezett, ahol az üldöztetés, a véget nem érő háborúk és a folyamatosan romló életkörülmények kényszerítették őket arra, hogy menekülésre adják a fejüket. Japán azonban sosem volt különösebben híres a bevándorlási rugalmasságáról vagy nyitottságáról: a szigetország működteti a világ egyik legzártabb és legmerevebb menekültügyi rendszerét.
Elég, ha csak egyetlen adatra tekintünk: 2016 és 2021 között több mint 10 000 kurd személy nyújtott be hivatalos menedékkérelmet a japán hatóságokhoz, de ebből a hatalmas számból mindössze egyetlen (!) egy személy kapott hivatalos menekült státuszt, ami nem csupán elkeserítő, de embertelen arányokat is tükröz.
Mégis hogyan kerültek Japánba, ha nem ismerik el őket menekültként?
A válasz egy furcsa, ám sokáig működő jogi kiskapu volt, amelyet sokan próbáltak kihasználni a túlélésért folytatott napi küzdelmükben. A japán törvények ugyanis hosszú ideig lehetővé tették, hogy azok a személyek, akik hivatalos menedékkérelmet nyújtottak be, addig maradhattak és dolgozhattak ideiglenes tartózkodási engedéllyel az országban, amíg az ügyüket véglegesen el nem bírálták.
Ez a folyamat gyakran akár évekig is elhúzódott, ezért nagyon sokan választották azt a stratégiát, hogy évente újra és újra benyújtották a kérelmüket, ezáltal egyfajta mosógépszerű, végtelen körforgásba helyezték magukat, sajátos „fél-legalitásban” élve a bizonytalan hétköznapokat.
Így tudta fenntartani magát például a tokiói Hachioji kerületében élő Dilar, egy 29 éves kurd férfi, aki hét teljes éven át dolgozott szinte megszakítás nélkül. Minden áldott nap romok között töltötte idejét, gyakran napi 12 órás műszakokban, mégsem érezhette soha igazán biztonságban magát. Elegendő volt, hogy egyetlen szabály megváltozzon, ami nem is olyan régen pontosan be is következett.
2023: vége a kiskapunak. Kezdődik a rémálom.
A 2023 júniusában életbe lépett törvénymódosítás értelmében ugyanis mostantól egy személy csupán egyetlen egyszer nyújthat be fellebbezést menekültügyi kérelmének elutasítása után, ami drasztikusan megváltoztatta a helyzetet.
Korábban éppen ezzel a többszöri fellebbezési lehetőséggel tudtak a kurd munkások Japánban maradni és megélhetést biztosítani családjuk számára, most viszont egyre többen kerülnek idegenrendészeti őrizetbe, és indítanak ellenük hivatalos kiutasítási eljárást, melyek kimenetele szinte mindig kiszámítható.
A törvénymódosítás következményei valóban sokkolóak: jelentősen megnőtt az őrizetbe vett kurd személyek száma, több tucat családot szakítottak szét kegyetlenül, és számtalan, évek óta becsületesen dolgozó, adót fizető ember élete omlott össze szó szerint egyik napról a másikra, minden előzetes figyelmeztetés vagy átmeneti szabályozás nélkül.
De itt jön a csavar…
A japán gazdaság közben változatlanul igényli a fizikai munkát végző munkaerőt, különösen az alacsony presztízsű, ám elengedhetetlenül fontos területeken. Az ipari bontási munka – amely nélkülözhetetlen szerepet játszik egy város folyamatos átalakításában és modernizációjában – évek óta krónikus munkaerőhiányban szenved.
A kurd munkások nemcsak egyszerűen betöltötték ezt a folyamatosan növekvő hiányt: speciális szakmai tudásra és szinte páratlan munkafegyelemre tettek szert az évek során, hivatalosan és jogilag mégsem kaptak semmiféle elismerést vagy védettséget.
A Japán Nemzeti Oktatási Intézet 2022-es, átfogó munkaerőpiaci jelentése szerint az épületbontási iparban és az építési szektorban minden harmadik dolgozó külföldi származású, és közülük meglepően sokan kurdok vagy más, státusz nélküli, jogilag bizonytalan helyzetben lévő menekültek, akik nélkül az iparág egyszerűen összeomolna.
Mi lenne, ha másként néznénk rájuk?
Ahelyett, hogy folyamatos fenyegetésként kezelnék őket, Japán végre felismerhetné azt az egyszerű igazságot, hogy ezek az emberek nem a rendszer gyenge pontjait használják ki, hanem épp ellenkezőleg történik: szó szerint életüket adják, napi szintű kockázatot vállalnak azért, hogy egy számukra teljesen idegen országot, egy idegen kultúrát erősítsenek meg a saját kezükkel.
A kurd munkások nem ellenségei Japánnak, hanem annak láthatatlan tartópillérei: ők azok, akik a romokból is képesek új alapokat teremteni. A kérdés nem az, hogy szükség van-e rájuk – hiszen erre a válasz nyilvánvaló. A kérdés az, hogy Japán mikor lesz képes emberként is látni azokat, akik eddig csak árnyékként léteztek a hátországaiban. Mert amíg a rendszer falai között emberek tűnnek el, addig a valódi bontás nem a városokban, hanem a lelkiismeretben zajlik.
kurd munkások Japánban, kurd menekültek Japán, japán bevándorlás, japán menekültügyi rendszer, bontóipar Japán, japán munkaerőhiány, külföldi munkások Tokió, demolíciós munkások Japán, japán törvénymódosítás menekültek, kurd dolgozók jogai, japán menedékkérelmek, státusz nélküli munkások, idegenrendészeti őrizet Japán, fizikai munka külföldieknek Japánban, japán társadalom bevándorlók
