Amikor 2022-ben Srí Lankán felháborodott tüntetők áradata özönlötte el a főváros utcáit, elfoglalva az elnöki palotát és végül megdöntve Gotabaya Rajapaksa elnök uralmát, sokan úgy gondolták, ez csupán egy elszigetelt válságra adott rendkívüli válasz.
Alig telt el azonban egy év, és már Bangladesben is ezrek követelték a kormány lemondását és a választási rendszer alapvető reformját, miközben a közel-keleti Arab Tavaszra emlékeztető szenvedéllyel és elszántsággal szállták meg a főbb tereket.
Most pedig Nepálban is fiatalok tízezrei özönlenek ki az utcákra – nem hagyományos pártzászlókat lengetnek, és nem is valamelyik politikai erő mozgósítására reagálnak, hanem tiszta, közérthető és megalkuvás nélküli igazságosságot követelnek.
Mit jelez mindez a számunkra? Csupán egyszerű tünetei-e egy újabb gazdasági válságciklusnak, amelyek előbb-utóbb elülnek, vagy valóban valami mélyebb, történelmi léptékű változás küszöbén állunk?
A kérdés egyre sürgetőbbé válik: vajon Dél-Ázsia is megéli-e a saját, sajátos „tavaszát”, amelyet nem külső erők importálnak, hanem belülről fakad a társadalmak mély fájdalmából és kiábrándultságából?
Ahol a fiatalok robbantanak be egy teljesen új típusú mozgalmat
2024 áprilisában Kathmandu forgalmas utcáin egy szokatlan és figyelemre méltó jelenségre lettek figyelmesek a járókelők. Tömegek gyűltek össze: fiatal, gyakran diplomás, városi fiúk és lányok, akik nem valamelyik hagyományos párt jól beazonosítható színeiben és logóival vonultak fel, hanem egyszerű, kézzel írt kartontáblákkal a kezükben.
Ezeken olyan üzenetek álltak, mint: „Állítsuk meg a korrupciót!”, „Igazságot az áldozatoknak!”, „Mi vagyunk a változás” szlogenek, amelyek nem ideológiai kötődést, hanem alapvető emberi méltóságot és józan belátást követelnek.
Ezek a tüntetések a Nepáli Mozgalom néven váltak széles körben ismertté a régióban és azon túl is. A kiindulási pont látszólag egyszerű volt: a rendőrség lassú és átláthatatlan vizsgálata egy balul végződött csalás ügyében, amelyben mélyreható politikai összefonódásokat és hatalmi hálózatokat is sejtettek a háttérben.
A felszíni harag mögött azonban sokkal mélyebb, évtizedek alatt felhalmozódott feszültségek húzódnak meg: a mindent átszövő korrupció, a bebetonozott és megmozdíthatatlannak tűnő politikai elit, valamint egy elfeledett és mellőzött generáció, amely most határozottan és tudatosan visszaköveteli a saját jövőjét.
Deja vu: Srí Lanka és Banglades mint előképek
Ha mindez ismerősen cseng a fülünkben, az egyáltalán nem véletlen egybeesés. 2022-ben Srí Lanka gazdasági teljes összeomlása robbantotta ki azokat a hónapokig tartó tiltakozásokat, amelyek végül a hatalomgyakorlás módját is megkérdőjelezték.
Az elszabaduló infláció, az élelmiszer- és üzemanyaghiány, valamint a napi több órás, szinte elviselhetetlenné váló áramszünetek után végül a „Go Home Gota” kampány söpört végig az egész országon, amely nem csupán szavakban, de tettekben is elűzte mind a kormányfőt, mind az elnököt.
Az emberek egy spontán, alulról szerveződő felkelés formájában úgy döntöttek, saját kézbe veszik történelmük alakítását, és nem várnak tovább a „megfelelő pillanatra”.
2023-ban aztán Banglades is bekapcsolódott ebbe a láthatatlan, de egyre erősebb regionális párbeszédbe. Az élelmiszerárak drasztikus emelkedése, a növekvő és különösen a fiatal diplomások körében drámai munkanélküliség, valamint a botrányos és sokak szerint törvénytelen választási praktikák elleni felgyülemlett harag hetekig tartó, szervezett tiltakozásokat szült.
Bár ezeket a megmozdulásokat végül erőszakkal és szigorú rendészeti eszközökkel leverték, a társadalom egyre résen van, az éberség nem hagy alább, és egy teljesen új, korábban nem hallott politikai hang már ott vibrál a levegőben, várva a következő kitörést.
Mi változik valójában a régió politikai térképén?
Joggal merül fel a kérdés minden megfigyelőben, aki kívülről vagy belülről figyeli ezeket az eseményeket: mi a közös elem ezekben a látszólag különböző, ám mégis meglepően hasonló mozgalmakban?
Először is, ezeket a tüntetéseket nem hagyományos politikai pártok vezetik vagy irányítják, hanem hétköznapi emberek, elsősorban fiatalok, akik nem politikai karriert akarnak építeni, hanem egyszerűen élhető jövőt. Másodszor, ezek a megmozdulások az online térből nőnek át szerves módon az utcákra, hiszen a TikTok, a Twitter és az Instagram már nem csupán szórakozási platformok, hanem valódi politikai fegyverekké, mobilizációs eszközökké váltak.
Harmadszor pedig, és ez talán a legfontosabb változás: ezek a tüntetők nem elvont ideológiát kérnek számon, hanem kézzelfogható eredményeket: a kérdés számukra nem az, hogy valaki kommunista-e vagy liberális, jobboldali vagy baloldali, hanem hogy tisztességes-e, átlátható-e, és egyáltalán működik-e az, amit tesz.
Roman Gautam, elismert dél-ázsiai újságíró így fogalmaz erről a jelenségről:
„Ezek nem nyugati mintára importált vagy kívülről inspirált forradalmak. Ezek belülről égő, mély társadalmi fájdalmak szikrái, amelyek évtizedek óta paráználnak. Egy egész generáció, amely már nem kér a kiváltságos politikai kasztból, és nem hajlandó tovább belenyugodni abba, hogy a jövőjét mások döntsék el a fejük felett.”
De várj csak… lehet, hogy ez még csak a kezdet
Ezek a mozgalmak eddig nem döntötték meg rendszerszerűen, struktúrális szinten a hatalom mélyen gyökerező és sokszor évszázados „hagyományát”, de már most is megmutatták, mekkora erő, potenciál és kitartás tud rejtőzni a hétköznapi, egyszerű emberek szolidaritásában és összefogásában.
Ami most Nepálban, Bangladesben és Srí Lankán zajlik, az talán még csak a nyitány, az előjáték egy hosszabb, bonyolultabb és kiszámíthatatlanabb folyamathoz. A valódi, égető kérdés pedig az: ki figyel ezekre a jelzésekre igazán komolyan, és mire használják majd fel ezt a felismerést azok, akiknek kezében hatalom van?
Mi jön most? És mit tehetsz te ebből a távolból?
Ha Dél-Ázsia története valamit biztosan megtanít nekünk, akkor azt, hogy a valódi, mély változás sosem jön felülről, a hatalom központjaiból. Lehet lassú, káoszosnak tűnő, olykor visszafordíthatónak vagy megállíthatónak mutatkozó – de amikor a hosszú csendet végre több százezer elszánt hang töri meg egyszerre, valami megmásíthatatlanul elkezd elmozdulni a történelem mélyrétegeiben. Lehet, hogy nem klasszikus forradalom lesz belőle a tankönyvi értelemben – hanem egy sokkal lassabb, ám tartósabb ébredés.
Kérdés az olvasónak, aki ezt a sort olvassa: mikor érezted utoljára, hogy valóban nincs beleszólásod abba, hova tart az országod, a közösséged, a saját életed?
És mit tennél, ha egyszer mégis lenne lehetőséged erre a beleszólásra, ha a hangodat mások is hallanák?
A Dél-ázsiai tavasz talán nem piros szegfűvel vagy klasszikus forradalmi dal kíséretében érkezik meg, hanem hangtalanul, egy megosztott Twitter-posztban, egy vírusszerűen terjedő videóban vagy egy egyszerű hashtag mögött kezdődik el. De ne tévesszen meg minket ennek a látszólagos csendje és lassúsága. Mert egy egész generáció most kezd ébredezni, és amikor egyszer teljesen felébredt, már nem lesz visszaút.
